Gyermekkori emlékeim…Gertike, a kezdet

Ezek a kis történetek még az úgynevezett “Nagymama legendárium” részei, ezekre én még nem emlékezhetek, a legtöbbet a nagymama mesélte.
Egy hólepte, hideg januári napon érkeztem a világra, családom nagy örömére. Kicsi öklömet időnként számba gyömöszölve vidáman rugdalóztam a pólyában. Már közvetlen érkezésem előtt szembesültek a szüleim az első apró problémával. Azon tanakodtak ugyanis, hogy milyen nevet adjanak nekem, ha kislánynak születek, hiszen a nemrég született szomszéd kislányok már viselik az összes kedvenc nevet. (a fiúnév egyértelmű lett volna, a hagyomány szerint a családban az elsőszülött fiú mindig az apa nevét kapta, ez aztán később az öcsémnél így is lett)
– Nincs más hátra, legyen mégiscsak Auguszta, Gusztika néném neve után. – javasolta végső döntésként apukám.
– Szegény kislányom, hát ezt a nevet elég nehéz lesz becézni. – aggodalmaskodott az anyukám.
– Ez igaz, de pl. a nénikém féltett ezüst evőeszköz készletének minden darabján ott van az A betű, akkor a készlet az övé is lesz, és így is szánja a Gusztika néni. Így a kislánynak már lesz egy kis értéke. – szögezte le az apám. (az említett evőeszköz készletet sokáig láttam egy dobozban a ruhásszekrény aljában)
A családi mesélők szerint születésemkor a kórházban minden másképp történt. A hosszú vajúdás után elcsigázott, de boldog anyukámat megkérdezte az orvos:
– Na, anyuka, akkor mi legyen a neve ennek a szép kislánynak.
Anyám egy pillanatig gondolkozott, majd határozottan így szólt:
– Akkor legyen a neve, Gertrud!
Hát így lettem Gertrud, bár én sokáig azt hittem, hogy ennél izgalmasabb volt a névválasztás, arra gondoltam, hogy apám találta ki a nevemet – amit egyébként soha nem tudtam megkedvelni (talán mostanra békéltem meg vele) – valami irodalmi indíttatás okán. A névről még csak annyit, hogy pl. anyai nagyapám (szigorú nagyapám) tüntetően mindig Melindának hívott. Ezzel jelezte egyet nem értését, amit nála egyébként nem volt nehéz kivívni, neki alapvetően semmi nem tetszett, ami nem az ő akarata szerint történt.
Gertinek, Gertikének becéztek. No, persze életem során a hozzá nem értők szájából természetesen voltam Gréti, Gerci, Gercsus, és amitől a legjobban idegenkedtem, Trudi. Úgy mesélték mindig, hogy jó kis baba voltam, nem sírtam sokat és ha sírtam is, nem oá, oá volt a ritmus, hanem csak egyszerűen le-le-le. Az apám mindenkinek el is mondta, hogy ez e gyerek nem oázik, az olyan megszokott. Ez a rövidke szótag étkezések idején viszont egyre többször és egyre sürgetőbben hangzott el. Éhes voltam, mert az anyukámnak alig volt teje. Annál több volt az utcában lakó orvos feleségének, az ő kislánya, aki nálam 3 héttel előbb született nem tudta mindet elfogyasztani. Így aztán a doktorbácsi apuka a rendelőbe menet minden reggel becsöngetett hozzánk az anyatejjel, beadta a teli üveget és vitte a váltást. Volt tejecském, nem kellett az anyatej gyűjtőből, több anyukától összeöntött tejet hozni, amitől állítólag hasfájósak a babák, hanem egy anyuka tejét ihattam. Így lettünk a doktorék Juditkájával tejtestvérek.
Telt múlt az idő, a család és főleg nagyanyám nagy örömére szépen növekedtem. Szüleim nagyon vigyáztak, hogy a nagy ház egyetlen fűtött szobájában az öreg cserépkályha ki ne aludjon (nagyon hideg volt az a tél, ezt mások is mondják) és megfelelő meleget sugározzon nekem, még az esti fürdéshez is. Az anyáknak akkoriban még nagyon rövid idő, hat hét után vissza kellett menni, dolgozni. Így a nagymamára maradtam, aki boldogan vállalta a velem való törődést. Mint mondani szokás és mondta Ő is a barátnőinek: Édes teher. A nagymamám attól a pillanattól, amikor először megpillantott, feltétel nélkül szeretett, egészen az utolsó leheletéig imádott unokája voltam. Szinte elválaszthatatlanok voltunk. A nagymama meleg szobája mindig – később is – nyitva állt előttem és tárt karokkal várt, ha valamilyen apró bánatot, vagy örömet, vagy a gyerekes titkaimat osztottam meg vele. A saját főztjéből a legfinomabb falatokat is mindig nekem tette félre. Ilyen kedves, szerető nagymamát kívánok mindenkinek. Együtt ballagtunk vásárolni, kijártunk a piacra, ezt nagyon szerettem, nekem is volt kis kosaram. Röppenős ruhácskáimban, kis kendővel a fejemen úgy néztem ki, mint a mesebeli Piroska és engedelmesen fogtam a nagymama kezét. Elmentünk pletykálni is a nagymama szomszédasszony barátnőihez. Mindenütt szívesen fogadtak, igazi cserfes kislány voltam. Inez néninél színes papírba csomagolt selyemcukorkát kaptam. Egy szép porcelán bonbonierből kellett kihalászni. Megköszöntem hangosan, ahogy illik és gondosan a kötényem zsebébe rejtettem, mert már akkor sem szerettem a cukorkát, de hazavittem az apukámnak. Katica néninél mindig volt pattogatott kukorica, na, ez már nagyon is megfelelt, a sámlin kuporogva egy kis tálból szemezgettem, amíg a nagymama beszélgetett. Lola néninél a kedvencem, a pászka várt, valamiért nagyon szerettem, nem volt annak semmi különösebb íze, de lehetett ropogtatni. Valahol itt kezdődnek az igazi saját emlékek, a kék porcelán bonbonierre, Lola nénire és a pászkára határozottan emlékszem. Lola néni, kedves, halk szavú néni volt, kis kontyot viselt a feje tetején. Valami távoli erdélyi rokonként éldegélt a kis szobában és segített a háztartásban. Mindig mosolyogva ujjával integetett felém a szobája ajtajából, beszélgessen nyugodtam a nagymama és a barátnője, amúgy is németül beszéltek. Kincseket rejtett a szobája, szerettem oda bemenni. Pászkát ropogtatva régi képeslapokat, képes könyveket nézegettem, sok sok apró porcelánfigurával volt tele az üveges szekrénye. Meg is foghattam, óvatosan rakosgathattam mindet.
Mindenütt gyakran meg kellett ismételnünk nagymamával azt a kis produkciót, amit közösen tanultunk és a nagymamám mindig ugyanolyan gyönyörűségét lelte benne.
– Gertikém, na, kije vagy Te a nagymamának? – kérdezte mosolyogva.
– Én vagyok a nagymama unokáááája! – kiáltottam ilyenkor határozottan, felszegett fejjel, huncutul mosolyogva az öreg barátnők szemébe.
Ennyi volt az egész, de mindig újra és újra elolvadtak a nénik, ölbe kaptak és össze vissza csókolgattak, én meg learattam a jutalom cukorkákat, pattogatott kukoricát, pogácsákat. A továbbiakban aztán csendesen majszolgattam a zsákmányt, még a babámat, a Lencsi babát is megkínáltam. Így szomszédoltunk a nagymamával, nem kódorogtam össze – vissza, nem rámoltam mások lakásában, mint esetleg a haszontalan gyerekek. Ezért vállalta szívesen a nevelésemet, nem volt velem különösebb gondja, ugyanis akkor már nem volt túl fiatal.